2016/02/28

3. fejezet - Mementó

Itt a 3. fejezet. Bocs a késői frissítésért, de a banda mostani ügyei kissé elvették a kedvem attól, hogy foglalkozzak a sztorival, még akkor is, ha a történet messze nem ebben az időben játszódik, hanem jóval a Midnight Memories turnéja előtt. De mindegy, legalább ebben az alternatív univerzumban másképp alakíthatom a dolgokat. Remélem, tetszeni fog nektek ^^

✖ ✖ ✖

Mondanom sem kell, hogy a hazafelé úton megint nem szólunk egymáshoz. Illetve én erősen gondolkodom rajta, mit mondhatnék, hogy enyhítsem a helyzetet, de egyszerűen semmi sem jut az eszembe. Nem fogok bocsánatot kérni, amiért így viselkedtem a barátnőmmel, nem volt kötelező jönnie, ő akarta annyira. Persze ez még nem változtat azon a tényen, mennyire szar lehet most neki, ezt én is tudom.
Mikor visszaérünk a hotelbe, a srácok épp a tévé előtt ülnek, körülöttük pedig vagy tizenöt chips van felbontva. Azt persze nem ússzuk meg, hogy jól megdobáljanak vele, és számon kérjék, hol turbékoltunk egészen idáig. Ez talán a régi hármasunkra igaz is lett volna, mármint az én részemről, de mostanra eléggé megváltoztak a dolgok.
Harry simán beül közéjük, én meg simán visszavonulnék, ha Niall nem rángatna maguk közé azzal a jelmondattal, hogy épp eleget különcködtem az utóbbi időben. Ez igaz is, de hogy szórakozhatnék önfeledten, mikor Harry ilyen állapotban van? Elég csak fél szemmel ránéznem, hogy elmenjen az életkedvem. Hiába tudom, hogy ő csinálta magának, akkor is.
Aztán Niall gátlástalanul beterpeszkedik az ölembe, és hanyatt fekve töm be vagy négy marék chipset. Nem is tudom, melyik tény akaszt ki jobban: az, hogy az ölemben van, vagy az, hogy közben kinyírja magát? De nem hagy nekem időt, hogy eldöntsem, mivel a következő marék már az én számba megy, vagyis oda szeretne menni, de kissé eltájolja magát, így az egész a hajamban köt ki. A többiek meg fennhangon kiröhögnek. Na jó, ennek itt van vége!
Felkapom az asztalon fekvő szószos tálat, és nemes egyszerűséggel az ölembe fekvőre borítom. Az a szerencséje, hogy elég gyorsak a reflexei, így csak a szósz fele megy rá, a másik fele meg… nos, igen, Liamre. Vele egyébként is olyan fényes a kapcsolatom, hogy ezt komplett hadüzenetnek fogja fel, de nem csak ő, az egész társaság. Így hát a másodperc törtrésze alatt kapkodjuk fel az összes zacskót, és kezdünk brutális kajacsatába. A kanapé egyik karfája mögé vetem magam, de ezzel nem sokat érek, mivel Niall és Zayn meg a kanapé mögött vannak, és onnan kezdenek el dobálni. Viszonzom a kedvességet, de nem sokáig, mivel akkor Harry támad rám egy majonézlövő pisztollyal. És ezt mégis honnan a fenéből teremtette elő? Jó, lehet inkább mégsem akarom tudni!
De nem fair, hogy mindenki engem pécézett ki, mikor nekem csak egy zacskó chipsem van, így meginvitálom a hűtőt is a játékba. Na innentől már sokkal izgalmasabb! A legkülönfélébb dolgok repkednek a levegőben, KFC-s csirkecomboktól elkezdve a fél dinnyékig minden. Kicsit mondjuk megijedek, mikor Liam azzal jön nekem, de hamar kiderül, hogy Harry sokkal jobban céloz, mint gondoltam, ugyanis könnyűszerrel hatástalanítja a támadást, és revansot is ad a srácnak.
Nincs időm megköszönni, mivel a következő pillanatban már tortadarabok repülnek felénk, meg valami cukorszagú üdítő, tehát szerencsésen elértünk a hotel desszert kínálatáig is.
Mire elhasználjuk az összes tüzelőanyagot, inkább néz ki a hely egy szeméttelepnek, mint hotelszobának. A ruhánk is megsínylette azért, de közel sem ennyire. Már most sajnálom a takarítókat.
Aztán meg persze azon kapunk össze, ki foglalja be előbb a fürdőt, és itt még nem is az nyer, aki a legerősebb, és ki tudja rakosgatni a másikat az ajtóból, hanem az, aki a legjobb a stratégiával ugrasztja össze a többieket, és aztán szabadul be a fürdőbe. Vagyis Liam, egyértelműen.
A probléma csak az, hogy innentől három kisebb fürdő maradt, tehát négyünk közül valaki kinn ragad legalább egy órára a csatatéren. És úgy nézem, egyikük sem vágyik erre, mivel őrültként kezdünk el rohanni a legközelebbi mosdóhoz, egymást kigáncsolva meg arrébb lökve. Niallnél ez be is válik, de Zayn könnyűszerrel bevág elénk. Innentől már nem nehéz kitalálni, hogy a lemaradt szöszi most előnnyel indul, így az utolsó előtti fürdőt ő kaparintja meg.
Farkasszemet nézünk Harryvel, mikor az ajtó bevágódik előttünk, aztán egyszerre indulunk meg az utolsó célponthoz. Egymás hátráltatása miatt ez van legalább öt perc, közben hülye hangokat adunk, meg próbáljuk leszorítani a másikat, hogy előbb érjünk be, de nem igazán jön össze, így végül egyszerre nyitunk be a helyiségbe. Nos, egy opció maradt, méghozzá, hogy ezt minden erőmmel tagadom!
- Én nyertem - fordulok a göndör felé, aki erre felhúzza a szemöldökét.
- Igen? Melyik álmodban? - vigyorog gúnyosan, pedig az én lábam fél centivel előbb volt benn, el kell hinnie!
- Az összesben. Pápá - kezdeném el kifelé tolni, ha nem kapná el a vállához érő kezem, és húzna oda magához annál fogva. De megteszi, és ezzel annyira lesokkol, hogy nyekkenni sincs időm, a következő pillanatban pedig már a fürdő csempéjének nyom, egy kézzel elzárva a menekülési utat.
- Tudod… akár ki is használhatnánk ezt a kis döntetlent - súgja a fülembe, amitől ismét átfut rajtam valami különös érzés, pedig egy ujjal sem ér hozzám. És mégis, ahogy mondja, és ahogy néz utána, az teljesen leblokkol.
Reakciót vár. Hogy ráförmedjek, elküldjem, vagy akármi, amit normális esetben tennem kéne, de hiába próbálnék bármit is mondani, egy hang sem jönne ki a torkomon. A közelsége milliószor nagyobb, mint előzőleg, így hiába küzdök az érzés ellen, nem sikerül elnyomnom.
Végül a pillantása a számra tér át, és lassan elmosolyodik. Ne, ugye nem azt akarja? De, pontosan azt, mivel ismét egyre közelebb hajol hozzám, addig, míg már csak pár centi választ el minket. Akkor végre rászánom magam, hogy hátrébb toljam, de nem sokat számít, már túl közel van.
Oldalra kapom a fejem. Érzem a bőrömön a lélegzetét, de képtelen vagyok bármit is tenni ellene, és ez legalább annyira megrémiszt, mint az, amit éppen tenni készül.
Aztán az egyik keze az arcomra simul, és visszafordít maga felé. Hiába nem szeretnék ránézni, azonnal megteszem, és egyúttal azt is látom, milyen önelégülten bámul rám. Már nyoma sincs a szemében annak a fénynek, amit először láttam.
- Tényleg azt hitted, hogy megérdemled? - lép tőlem távolabb, ezzel egy csapásra visszaadva minden levegőt a helyiségbe. Mégsem mondanám, hogy fellélegzem, inkább csak… nem is tudom. Furcsa a hirtelen távolság.
- Ennyire mérges vagy rám? - nyelek egyet, miközben próbálom összeszedni magam. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám, abszurd az egész. El kell felejtenem a tényt, hogy csak szórakozott velem, mert egyúttal azt is tudom, hogy simán kihasználhatott volna. Barátnő ide vagy oda, úgyis utálja.
- Az vagyok - válaszolja egyszerűen, az arcára pedig kiül a dac.
- Miért? Nem kényszerítettelek rá, hogy velem gyere, te akartál! - mondom ki, amit gondolok, miközben idegesen túrok a hajamba. Legszívesebben az övével csinálnám ugyanezt, de nem lehet, túl könnyen megtörténhetne minden, amitől az imént megmenekültem.
- Tényleg nem tetted. De ez még nem elég ahhoz, hogy elvonatkoztassak tőle, mennyire szeretlek. - Lassan lehunyom a szemem. Ezt nem akartam hallani. Nem most, nem az ő szájából. Végig biztos voltam benne, hogy a döntéseim helyesek, úgyhogy nem hagyhatom, hogy pont most bizonytalanítson el. Akármit is érzek a közelében, vagy attól, ahogy azt mondja, szeret.
- … és ha nyomok még egy flakon ketchupot a hajadba? - vigyorgom idiótán, hogy végre témát tudjunk váltani (igen, a hajáról nem sikerült, reménytelen vagyok).
- Ha hozzá akarsz érni, csak csináld, ne rendezz új kajacsatát miatta - pillant fölfelé Harry unottan, mintha szóba sem jöhetne, hogy egyszer az életben nem akarok semmi ilyesmit tenni.
- Most inkább lefürdenék - tárom ki a karjaim, jelezve, hogy ideje visszavonulnia. Erre féloldalas mosolyra húzza a száját, és felém kacsint. Eh? Nem akarom tudni, mi jár a fejében!

Az este további része már eseménytelenül telik, egyedül reggel kapunk egy istenes letolást, hogy miért nem tanultunk meg húsz éves létünkre viselkedni. Persze mindenki csak angyalian pislog, és esküdözik, hogy nem ő kezdte, de azt, hogy ki kezdte, már egyikünk sem árulja el. Ez jólesik, mert Liamtől kifejezetten vártam, hogy beköpjön, de mégsem. Összetartó csapat vagyunk, még ha nem is emlékeztem rá.
A takarítás költsége persze a mi pénzünkből lesz levonva, de öt személyre elosztva olyan elenyésző mennyiség jön ki, hogy azért már teljesen megérte. A buszon költünk is egy gúnyverset a hülye szállodásokról, meg persze a sofőrünkről is, akinek már semmi funkciója négy jogsis mellett, csak a menedzsment díszének van itt.
Viszont jó hír, hogy a mai napra nem raktak be semmilyen kihallgatást, tévés szereplést vagy ottülős eseményt, ezért egyenesen a stúdióba megyünk, hogy pár deluxe szám javított verzióját felvegyük. Illetve esetemben éppen csak azt a párat, amit a napokban bele tudtak pumpálni az agyamba, úgyhogy részemről ez egy tartalmas fotelben ülés és magolás lesz.
A hatalmas felhőkarcoló elé érve kiszállunk a buszból, és bemegyünk az épületbe. A liftben álmosító gyerekdal szól, amitől Zayn és Niall egymás vállára dőlve horkolni kezdenek, mi meg besegítünk nekik. Ennél felnőttebbek már nem is lehetnénk.
De ahogy felérünk a megadott emeletre, valahogy mindenki elkomorul. Úgy ülünk le az előkészített fotelekbe, mintha csak kivégzésre várnánk, pedig se egy alkalmazott, se egy stúdiós nem szól hozzánk. Hm, értem. Tehát zenéket felvenni mégsem olyan buli, mint gondoltam.
Már éppen készülnék teljes depresszióba zuhanni, mikor valami fószer elém ugrik, felránt az ülésből, és mint egy őrült, rázni kezdi a kezem. Most nem tudom, mit csináljak előbb: hagyjam, hogy kitépje a karom, ordítsak vagy üssem le. Azt hiszem, az első opció lenne a legkifizetődőbb.
- Louis, drága fiam, hát egyben vagy! - ölel is át, és ennél a pontnál tényleg elgondolkodom rajta, hogy kirúgom a felhőkarcolóból. - Hallom, szakítottál Harryvel - tér rögtön a lényegre, miután elenged.
- Magának is jó napot, örülök, hogy megismerhetem! - pislogok rá nagy szemekkel, mert az oké, hogy az egész banda tisztában van velünk, de hogy ez a sehonnan szalajtott idegbeteg is, az valahogy furcsán érint!
- Jaj, még mindig az a dolog van neki, tudjátok - fordul a többiek felé, majd egy ujját a feje mellé helyezi, és forgatni kezdi. Hadd foglaljam össze: egy vadidegen random felrángat a helyemről, kis híján kitépi a karom, majd nekiáll ölelgetni, és utána még ő hiszi azt, hogy megbolondultam? Melyik bolygóra kerültem? - Igazán mondhattátok volna, ki vagyok!
- Elfeledkeztünk róla, elég sok volt a teendőnk… - vágják ki magukat a többiek, de az arcukból ítélve azért nem szóltak erről az emberről, mert nem bírják. Ezek után kíváncsi leszek, kicsoda.
- Persze-persze, a balesettől romokban az egész szervezés, tudom - legyint az említett, aztán ismét birtokba veszi a kezem, mintha nem szaggatta volna ki így is eléggé a helyéről. - A One Direction menedzsere vagyok. Tehát szétmentetek Harryvel, igaz? - Itt még meg is szorítja, nehogy véletlen jó emlékem legyen a megismerkedésünkről (ami már a kezdetektől fogva esélytelen, de azért nem kéne kinyírni közben).
- Igen, ez történt - hagyom rá, miközben elhátrálok előle. Erőtér mögé kéne zárni, komolyan!
- Hála az égnek - sóhajt a menedzserünk megkönnyebbülten. - Nem tudod, mióta vártam erre a napara, ha valaki előre szól, hogy csak egy félresikerült fejes kell hozzá, én magam löklek a vízbe!
- Ez igazán kedves, köszönöm, hogy nem fáradt vele - mosolygom gúnyosan, és tényleg egyre inkább ingerem van rá, hogy felképeljem.
- Ugyan - legyint félvállról, aztán az idő közben mellém sétáló göndörre pillant. - Harry fiam, veled is minden rendben?
- Igazából én… - kezd bele a srác, de mielőtt még bármit is mondhatna, a paraszt menedzser folytatja a rizsázást.
- Helyes-helyes, akkor lépjünk tovább, rengeteg a tennivalónk! A szervezés totális csőd, mióta
kiderült, hogy Louis egyetlen dalszöveget sem tud! - hadarja gondterhelten, a tekintetét végigjáratva az egész bandán. Oké, nem tehetek róla, hogy balesetem volt, de legközelebb igyekszem szólni előtte, hogy be tudják kalkulálni a szerezésbe!
- Hát ez nem teljesen igaz, párat már tudok - jegyzem meg csak úgy mellékesen, mivel a kórházi látogatásoknak hála, néhány fülbemászó dalt sikerült megtanulnom.
- Ehmm. Nos, igen, örülök neki - int le a férfi, Niall meg közben a fülembe súgja, hogy:
- Egy koncerten átlagosan 10-15 számot éneklünk. - Eeeeh? Oké, valamilyen szinten nyilvánvaló volt, de így kimondva azért ezerszer bizarrabbul hangzik!
- Upsz - nyögöm zavartan.  Jó sokáig nem lesznek unalmas perceim.
- Tehát a terv a következő: a turnét már mindenképpen fújhatjuk, de ha sikerül pár hónap alatt helyrehoznunk Louist, még nem lesz veszve minden. Úgyhogy arra gondoltam, elvihetnénk kirándulni. - Erre már nem csak én nézem hülyének, hanem konkrétan az egész csapat, meg minden ember, aki elment mellettünk, és ezt hallotta. Nem, mintha nem kirándulgatnék én szívesen, csak akkor minek is zargattak a kórházban fekve? Ha ennyire nem fontos a munka!
- Ezt meg hogy érti? - kérdez rá Zayn, ő az egyetlen, aki eljut idáig. Erre a menedzser csak megforgatja a szemeit, mintha mi lennénk idióták, hogy nem értettük meg elsőre.
- A One Direction néhány kulcsfontosságú fordulópontjához kalauzoljuk el a mi kis kómásunkat. Ezzel elősegítjük, hogy hamarabb visszatérjenek az emlékei. - Ja, hogy még ezzel is csak kínozni akarnak, értem.
- De mindezt a Modest pénzéből, ugye? - kérdi a fekete, és igaza is van, nehogymár az én pénzemből vonják le ezt is, mint a kórházi kezelést! Azóta meg se mertem nézni, mennyiben fájt a narkós doki, nehogy szívrohamot kapjak, és ismét bekerüljek az intenzívre. Tudom, hogy elvileg nem számít, mert van miből, csak az emlékezetkiesésnek hála kénytelen vagyok újra hozzászokni.
- Igen-igen, persze - legyint a pasi.  
- Tehát olyan lesz, mintha nyaralnánk? - teszi fel Liam a költői kérdést, mert ez túl szép lenne, épp ezért bele sem szabad gondolnom.
- Végül is - von vállat a menedzser, mire a többiekkel egyszerre pacsizunk össze. De nem tart sokáig az öröm, mivel ez a drága ember van olyan kedves, hogy még hozzáteszi: - Kivéve neked, Louis, te kénytelen leszel végig dalszövegeket magolni.
- Várjunk, nem azért nyaralunk, hogy visszatérjenek az emlékeim? - rázom meg a fejem, mert valahogy nem áll össze a dolog.
- De igen, viszont számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, ha ez nem történik meg. - Mi lenne, ha inkább nem számolnánk vele? Göndörkém úgyis egész nap azon fáradozik, hogy visszaemlékezzek rá, ezek után nulla százalék alatt van, hogy ne történjen így! Bár ami a dalszövegeket illeti… eh.
- Tehát mindenki más nyaral, csak én nem - vonom le a következtetést, a fazon meg ráérősen megveregeti a vállam, hogy „ugyan, ugyan”.  Ugyan, Louis, csak mindenki szórakozni fog, amíg te hat köteg papír fölött görnyedsz, és hozzád nőnek a lapok, meg befelhősítik az agyad, de ez nem baj, jó móka lesz! Hát nem, nem lesz az!
Közben az engem tapizó telója is megszólal, úgyhogy végre leszáll rólam, és még abban a percben eltűnik a légtérből. Egy kicsit még bámulok utána, és bár csak magamban szeretném megállapítani, mégis kicsúszik a számon.
- Hát ez ritka nagy seggfej. - A többiek egyetértően bólintanak a megállapításra, egyedül Harry csóválja meg a fejét keserűen mosolyogva.
- Még semmit sem láttál.

A nap további részében meg is tudom, mennyi mindent nem láttam. Vagyis nem látok, ugyanis pár elbaltázott stúdiózás után a hangmérnök úgy dönt, hogy majd csak azután von be engem a munkába, hogy tisztában is vagyok a számokkal, tehát a többiek stúdióznak, én meg ülök és twitterezek. Vagyis dalszöveget tanulok, bocsánat.
De azért egy-egy lap mindig a kezembe kerül, mikor valamelyik csapattag odajön hülyülni hozzám, csak a twitter meg elég nyilvános oldal, így mindig megkapom, hogy mit kockulok itt. Szerintem örüljenek, hogy nem nekik kell átérezni ezt a tömény unalmat, mert okés, hogy a háttérzene elmegy, és nincs rossz hangjuk, de ha rajtam múlna, mindenféle szívbaj nélkül bealudnék rá. Tehát valamivel el kell vonnom a figyelmem, ami kevésbé unalmas, mint nyálszövegeket olvasgatni.
A legváratlanabb persze kétségtelenül az, mikor Harry szabadul be valahonnan a nyakamba, és amíg nem hívják be új felvételre, folyamatosan engem boldogít. Ez abból áll, hogy hülyeségeket tweetelünk egymás lapjára, aztán azon versenyzünk, melyiket osztják meg többen két perc alatt. És mindig ő nyer, mert pármillióval több követője van. Nem igazság, mit esznek így rajta?
Már késő délután felé jár az idő, mire végeznek a felvételekkel, így a legtöbben csak elköszönni jönnek oda, aztán mennek a dolgukra. Én is simán elmehetnék, de valamiért nem enged a tudat, hogy a menedzser itt ólálkodik az épületben, és tuti, hogy félpercenként engem stíröl egy biztonsági kamerából. Rosszul leszek, ha csak belegondolok!
Így hát inkább nézem ezt a dalszöveglistát, és úgy teszek, mintha. Igazából olyan fél számot, ha megtanultam, és azt is csak véletlen. Elvileg könnyebb lenne, ha hallásból próbálnám, de valahogy nincs kedvem hozzá… ehhez az egészhez. Egyedül arra vagyok képes gondolni, mennyi van még vissza, hiába csak a Midnight Memoriest kéne igazán jól bevágnom, mert a többi már régi, és nem elsődleges. Valahogy nem vígasztal. Nagyon nem.
Sóhajtva lapozok egyet, majd azzal együtt megérzem magamon valaki tekintetét, így felpillantok. Meglepő módon Harry támaszkodik a velem szemben lévő fotel háttámláján, és mosolyogva néz. Vajon mióta van itt?
- Végeztél? - kérdem a lapokat összehajtva, mert van egy olyan sejtésem, hogy előtte nem fogok tudni tovább színészkedni.
- Aha - válaszol, majd kisétál a fotel mögül, és leül mellém a karfára. - Na és te?
- Bőven nem - mondom fáradtan, aztán hagyom, hogy elvegye tőlem a szövegeket, és átfussa.
- Hogyhogy nem a Midnight Memoriest nézed? - pillant rám kérdően, miután realizálja, hogy a Take Me Home van nála. Most mondhatnám azt, hogy azért nem, mert berágtam a Modestre, és ki akarok szúrni velük, de az olyan gyerekes lenne! Úgyhogy inkább lódítok egy kicsit, mert az sokkal felnőttesebb.
- Ez akadt a kezembe - mondom nemtörődöm módon, mintha tényleg nem érdekelne az egész, holott előre érzem, hogy ezzel lesznek rémálmaim. A stúdiósok se tettek rá az önbizalmamra, szóval szuperül állok.
- És melyik számokat tudod? - Na ez roppant jó kérdés! Végül is nem játszhatom be, hogy egy egész napon keresztül csak neteztem a mobilomról, így hát…
- Elméletben mindet, de még várom, hogy visszatérjenek az emlékeim - bólogatok nagy bölcsen, a göndör meg szórakozottan felkuncog.
- Tehát egyiket se. - Túl jól ismer. - Segítsek? - nyújtja vissza a papírköteget.
- Ne, egyedül is remekül megy az olvasás - veszem át, de ahelyett, hogy elengedné a lapok felé eső részét, csak komolyan bámul rám. Ennyire csak nem gázoltam a lelkébe.
- Azt látom - hagyja végül rám, elengedve a papírokat. - Akkor esélytelen, hogy felhívjalak magunkhoz egy pizzára? - Imádom a pizzát, és kicsit sem lepődöm meg rajta, hogy ezzel tisztában van, de mintha valami nem stimmelne.
- Magunkhoz? - ismétlem meg, hátha csak nem hallottam jól.
- Ó, nem mondtam volna? Régen együtt laktunk - von vállat Harry, mintha teljesen alap volna, pedig nagyon nem az!
- Ne idegesíts - emelem a kezem a homlokomhoz, ő meg csak vigyorog. Oké, ideje lenne jobban belemélyednem a múltamba, hogy ne nagyon érjenek ilyen meglepetések. - Na jó - adom meg magam, úgysem hagyna békén, amíg meg nem mutathatja (verhetetlen kifogás). Ugyan evidensebb lenne a hotelbe visszamenni a többiekhez, ha már kifizették a szobánk, de most az egyszer csak megbocsátják, hogy hanyagolniuk kell a társaságom! - De ígérd meg, hogy nem támadsz le! - Most én nézek rá komolyan, és ő az, aki úgy tesz, mintha semmiről se tudna. Mert hiába csillapodtak le némileg a kedélyek, azért még nem mondanám biztosra, hogy nem ad újabb büntetést, ha alkalma van rá.
- Hát kinéznéd belőlem? - pillog rám kiskutyaszemekkel, mintha totál ártatlan lenne. Más fejével talán sikerülne is neki, de így… ezért jelentőségteljesen a vállára helyezem a kezem, és közlöm vele az igazságot.
- Ezt a leginkább, Harry Styles.

Az egykori albérletünk London északi részén van, úgyhogy beletelik egy kis időbe, mire eljutunk hozzá. De megéri, mivel elég szép lakásról van szó, és akkor is ugyanezt mondhatom, mikor már bentről nézzük. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy egykor sztároké volt, semmi sem a legdrágább luxustermék, sokkal inkább az egyszerűségre van helyezve a hangsúly, amitől még otthonosabbá válik. A falak sem kirívó, hanem halvány színűek, és ami tényleg furcsa, hogy egy pókhálót sem látni, annak ellenére, hogy már senki sem él itt. Ez mondjuk meglepő, rá is kérdezek, miért van így, ha egyszer már különköltöztünk mindketten.
- Megtartottam utána is - válaszol Harry, miközben a fogasra rakja a kabátjainkat. - Szép emlékek fűznek hozzá, ezért csak a médiának mondtam, hogy eladtuk. Amúgy gyakran jövök ide, ha Londonban járunk.
- Óh, értem - pillantok oldalra zavartan. Tényleg elég sokat jelenthet neki, ha emiatt megtartotta, ráadásul még takaríttatja is. Elképesztő, mennyi felesleges dolgot csinál.
- Nem ismerős semmi? - lép oda mellém, és le se tudná tagadni, mennyire reménykedik, hogy de igen, az. A kedvéért megint körbekémlelek, de hiába is gondolkodom, nem dereng egy itt töltött percünk sem.
- … de igen, az-az asztal nagyon szép - vigyorgom kényszeredetten, hogy azért ne lombozzam le teljesen, csak sajnos ismeri a reakcióimat, úgyhogy rögtön levágja, mi a helyzet. 
- Inkább ne erőltesd - hagy faképnél rezzenéstelen arccal, és a konyhába megy. - Csinálok valami kaját.
- Nekem jó a pizza is - emlékeztetem, hogy akár rendelhetünk is, nem kell miattam nekiállni főzőcskézni.
- Tudom, de szeretek főzni - mondja, és ezzel el is tűnik az ajtóban. Hát, ha ő mondja…
De hogy azért én se unjam magam halálra addig, elkezdem a szekrényeken álló képeket nézegetni. Ezek különösen nagy becsben vannak tartva, egy porszem sincs rajtuk, pedig nem mostaninak tűnnek. Mindegyik keretes meg mosolygós, amolyan ideális családi képet ad. A legtöbben vagy ketten vagyunk, vagy csak az egyikünk, és néha egy macska is belehajolt a fényképezőbe, mert neki úgy volt kényelmes. Mintha hallottam volna, hogy Harry tartott macskát, szóval biztosan az övé.
A legvigyorgósabb képet leveszem a polcról, hogy közelebbről is megnézzem. Ezen együtt vagyunk nyakig beöltözve, a kezünkben snowboardokkal, és valószínűleg épp megfürdetni akarjuk a másikat, mivel gyanúsan vészjósló arckifejezést vettünk fel. Pff, gyerekek voltunk, nincs mit tenni.
- Az egy közös síelés volt - szólal meg a hátam mögül Harry, amitől összerezzenek, és felé fordulok. Jézusom, mániája lett, hogy random tűnjön fel körülöttem?
- Nem rémlik - ingatom meg a fejem, mire kiveszi a kezemből a képet, és visszarakja a helyére.
- Majd fog - ezzel levágja magát a kanapéra, és ráérősen elnyújtózik. Hát ez remek, és én hova üljek, a dohányzóasztalra? De hiába is nézek rá csúnyán, nem veszi a lapot, úgyhogy nemes egyszerűséggel feljebb tolom a lábait, és helyet foglalok.  
- Melyik számot vegyük? - kérdi, én meg kénytelen vagyok százhúszadszorra is előhalászni a kis Take Me Home mappám, és kibogarászni belőle egy dalszöveget. De már az első oldalnál olyannyira unom, hogy a végén találomra kiveszem valamelyiket, és azt nyomom a göndör kezébe.
Épp csak az elejét nézi meg, de már most fülig ér a szája, úgyhogy azt hiszem, sikerült a legjobbat kifognom.
- Ezt szeretem - jegyzi meg, aztán visszaadja, hogy én is csekkolhassam. Hát igen, ilyen az én szerencsém. - Kezdjük - ül fel Harry szórakozottan, és hiába is tiltakoznék, hogy inkább mégse ezt, mert túlzottan illik ránk, meg amúgy is… á, tök fölösleges, akkor is elkezdi.
                                                                                                                 
Baby, you don't have to worry
(Kicsim, nem kell aggódnod)
I'll be coming back for you, back for you, back for you, you
(Vissza fogok jönni hozzád, jönni hozzád, jönni hozzád, hozzád)
Lately, I've been going crazy
(Mostanában csak kicsit elment az eszem)
So I'm coming back for you, back for you, back for you,
(De vissza fogok jönni hozzád, jönni hozzád, jönni hozzád)

You…
(Hozzád…)


2015/08/27

3. fejezet - A csillámcsalád sokkolása

Kövi fejezet, ami előtt le kell szögeznem, hogy Nataniel családja itt OOC, tehát általam kitalált, és semmi köze nincs a játékban lévőhöz (csak Amber maradt ugyanolyan személyiségű). Nem spoilerezem le, de aki túl van már a 23. epizódon, az tudja, hogy egy humoros sztoriba nem is igen fért volna bele az eredeti família, viszont amikor ezt a fejezetet írtam, még bőven nem járt ott a játék.

Remélem azért így is tetszeni fog nektek, jó olvasást ^^

✖ ✖ ✖

Natanielnek akkor esett le, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtak meg az átváltozásuk estéjéről, mikor már Castiel házának ajtaját nyitotta. Ezt Démon heves morgásokkal nehezményezte, annak ellenére, hogy elvileg fel kellett volna ismernie a saját gazdáját. Hát nem hiába, Nat nem csípte a kutyákat és azok se csípték őt, maximum harapták, de azt jó erősen. És nagyon úgy tűnt, hogy ez a felállás Castiel testében sem változott meg.
Így hát Nataniel nagy levegőt vett, majd bevágta az ajtót és félreállt a belga juhász útjából, aki abban a pillanatban veszettül csaholva kirontott az udvarra. Aztán szimatolni kezdett maga körül, ő sem értette, mért nem döntött fel senkit, vagy mért nincs sehol az a csemegéznivaló postás, akit ilyenkor meg szokott kóstolni. Nat pedig a kutya pillanatnyi zavarát kihasználva villámgyorsan belépett a lakásba, és legalább hat lakattal bezárta az ajtót. Az a dög most már hiába is próbál az életére törni!
Miután pedig ilyen zseniális módon kizárta a saját házikedvencét, visszatért a kiindulóponthoz, tehát: egy egész napot eltöltöttek a suliban úgy, hogy egy lépéssel sem kerültek közelebb a testcseréjük okához, és ez egy olyan megszállott okostojásnak, mint amilyen ő volt, egyenesen katasztrófaszámba ment! Sürgősen változtatni kellett rajta. Nataniel ezt a következőképp tervezte: felhívja Lisandert és megkérdezi, mi történt, mert ő valamiért nem emlékszik rá… mondjuk, mert elaludt egy árokban, és csak másnap reggel tért magához. Nem, ez pocsék indok, még hogy Castiel egy árokban aludjon? Maximum társaságban, de azt is csak akkor, ha az-az árok egy hard rockereket reklámozó hirdetőtábla alatt van. Másképp sehogy.
De nem létezik, hogy egy ilyen egyszerű feladat fogjon ki pont az ő eszén, úgyhogy tovább törte festettvörös buksiját. Végül inkább elkönyvelte magának, hogy Castiel fejével van a baj, mert a sajátjával már ezer használható ötletet kitalált volna, és különben is, Lisander nem az ő haverja! Okoskodja csak ki Cas a választ, ő meg majd lesz olyan kegyes, hogy továbbítja a fehérnek. Hmpf.
Miután ezt ilyen szépen megtárgyalta magával elő is kotorta Castiel mobilját, és beütötte a saját számát. Pech, mert először Castielét akarta, aztán esett csak le neki, hogy egy: akkor saját magát hívná fel, kettő: nem is tudja Cas számát… hát igen, fárasztó nap volt a mai. A teló szinte a végtelenségig csengett ki, mikor végül valaki felvette, és szórakozott hangon beleszólt.
- Castiel, neked mégis hány évig tart felvenni egy telefont? - förmedt rá Nat a srácra első ízben, mert nagyon is utálta, ha szórakoznak vele. Cas pedig tudta ezt, és éppen ezért húzta az agyát.
- Bocs, a Justin Bieberes csengőhang miatt először azt hittem Amber csörög - kuncogott bele gúnyosan a túloldalról, és a világért sem szalasztott volna el egy alkalmat sem, hogy beszólhasson a vörösnek. Nat eldarált valami nagyon nem szép megjegyzést magában, de inkább nem kezdett el vitatkozni arról, hogy neki nem is JB-s csengőhangja van. Ugyan kérlek, a One Direction a tuti!
 - Örülök, hogy sikerült megtalálnod a válaszgombot - vágott vissza, habár elég gyérül, ugyanis már rég nem gombos, hanem érintőképernyős telója volt, de reménykedett benne, hogy ez Castielnek nem tűnt fel.  - Mindegy, csak azért hívlak, mert meg akartam kérdezni, hogyan beszéljek Lisanderrel.
- Ne úgy, ahogy szoktál, mert sírvafakad kínjában.
- Ha-ha-ha - morgott a vörös, és erősen elgondolkodott rajta, hogy inkább mégiscsak ő fog megoldást keresni, és Castielt kihagyja a dologból. A vonal másik végéről ideges sóhajtás hallatszott.
- Franc tudja, úgy, ahogy én szoktam. Utánozz. De már beszéltél is vele a suliban, nem?
- Hááát igen, de az nem… - Nat inkább elharapta a mondat végét, ugyanis csúnya vége lett volna, ha Cas megtudja, milyen műsort rendezett le az udvaron. Utólag nézve több is volt, mint ciki. - … az nem volt az igazi, meg különben is, te jobban ismered Lisandert, ezért gondoltam, hogy esetleg…
- Na most rögtön nyögd ki, mi a szart mondtál neki - vágott a szavába Cas egyre fenyegetőbben, így az utolsó szónál már legalább olyan hangja volt, mint Jigsawnak a Fűrészből. És Nat pontosan tudta, hogy ugyanolyan szívesen el fog „játszadozni” a testével, ha most nem vall neki.
- Hosszú lenne idézni, de elhalasztottam egy próbát azzal az indokkal, hogy a szüleidnek kell segítenem, és még félremondtam pár kisebb dolgot…
- Pár kisebb dolgot? Gratulálok agyaskám, az elsőnél nagyobb hülyeséget nem is mondhattál volna! - dühöngött Castiel, mert tényleg hihetetlen volt, hogy Nat pont ezzel bukott be. Hiszen tudhatta, tudnia kellett, hogy Castiel már rég nem a szüleivel él, már csak amiatt is, hogy DÖK elnök. Vagy ennyire nem foglalkozik vele? Azok után sem, hogy hetente legalább kétszer átrendezi az arcát? Na persze!
- Jó, nem ugrott be, na és? Sajnálom, hogy nem magoltam be az életed egyetlen délután alatt! - válaszolt Nat kissé felemelt hangon, mert kezdett elege lenni Castielből. Ő nem ezért hívta fel, hanem azért, hogy segítséget kérjen tőle, és akkor még neki áll feljebb? Ch! - De ha már itt tartunk, te mit is csináltál Melodyval? - Ez talált. Castiel egy pillanatig hallgatott, és gondolkodott, hogyan is tudná úgy előadni a dolgot, hogy Nataniel ne kapjon idegrohamot.
- Szóval így hívják - mondta végül, Nat pedig a homlokára csapott, és fájdalmas képet vágott. Nem, ilyen tuti nincsen!
- Egy osztályba jár veled, és te még a nevét sem tudod?
- Ugyan miért kéne tudnom? Legalább olyan jelentéktelen ember, mint amilyen te vagy!
- Mit mondtál?! - kiabált a vörös immár max hangerőn a telefonba, és szinte biztosra vette, hogyha Cas most itt állna előtte saját teste ide vagy oda, ő bizony puzzlét csinálna belőle! És végre most sikerülne is neki, mert nála van az aduász: Castiel izomzata!
És innentől nem is volt megállás, szemrehányást tettek egymásnak minden elhibázott dologért. Mivel személyesen nem tudták püfölni a másikat, hát szóban tették meg, majd úgy negyedóra veszekedés után Nataniel megunta a dolgot. Dühösen kinyomta a mobilt és a kanapéra vágta, majd ugyanezzel a lendülettel a fürdő felé vette az irányt, hogy vegyen egy hidegzuhanyt. Nem vallott rá ez a heveskedés, de Castiel testében eleve többet idegeskedett, mint alapjáraton, így könnyebben is robbant. De majd a zuhany megteszi a hatását, az mindig meg szokta.
Eközben Naték házában Castiel sem volt túl vidám hangulatban, de ő kegyetlenebb módon tervezte megbosszulni ezt a kis összezördülést. Natnak persze könnyű, otthon még csak színészkednie sem kell, viszont az már nem esett le neki, hogy mért nem kell. Tapsot a szőkének! De ha már így állunk, hát ő maga sem fog színészkedni, és az jelenleg teljesen hidegen hagyta, mit szól majd ehhez a ház többi lakója.
Ezen felbuzdulva le is dobta magáról Nat ingét és nyakkendőjét, majd a nadrágtól is megszabadult, és így, félmeztelen valójában csörtetett le a konyhába. Megfordult még a fejében, hogy az alsóját is átcseréli valami ultragáz kiscicás bokszerre, ami esetleg nyávog és világít is, hogy még inkább sárbatiporja Nataniel méltóságát, de hál’ istennek ilyet nem talált, úgyhogy maradt a sima világoskéknél. Ambernek ez is elég nagy sokk volt, mert ki gondolta volna, hogy amíg kiveszi a tejet a hűtőből egy félpucér pasi nyomul be mögé? Ráadásul a bátyja, akit a strandon kívül soha nem látott még ilyen hiányos öltözetben! Nos, az elmeosztályon leledző betegek sem vághattak volna szebb képet nála.
- Ó, köszi húgi, pont ez kell nekem - kacsintott rá Castiel, majd kivette a tejesdobozt a kezéből és levágta magát a legközelebbi székre. Amber még mindig nem tudta hová tenni a dolgot, de inkább meg sem szólalt, mert emberi hang nem igazán jött volna most ki a száján (és ez egyébként sem volt az erőssége). Végül hosszas fejtörések után kinyögte, ami először beugrott neki:
- Anyám, hát én tuti álmodom.
- Tuti nem, mert akkor ezerszer jobb pasi ülne most itt - vont vállat a szöszi vigyorogva, majd fogta magát, és beleivott a tejbe. De kis híján vissza is köpte, mert Amber fejét viccesebb volt nézni, mint ahogy azt gondolta. Most épp megvilágosult képet próbált vágni, de ez az ő arcával, hát… nem volt valami hiteles.   
- Igazad van, te túl randa vagy az álmomba - szegte fel a fejét, és újabb tej után kezdett kutatni, majd elővett egy tejszínesdobozt. Az még véletlenül se fordult meg a fejében, hogy elolvassa a feliratot, sőt, lehet, ha akarta se tudta volna. Castiel megvetően nézett végig rajta.
- Szerencsére te se jártál jobban. - Ez a beszólás már meghaladta Amber szellemi képességeit, úgyhogy nem vágott vissza, hanem tovább pakolászott. Castiel úgy az ötödik hozzávaló után jött rá, hogy a csaj valószínűleg sütit akar csinálni, de abban a pillanatban el is fintorodott. Őszintén sajnálta azt az embert, akinek majd ennie kell belőle. De nem zavartatta magát, nyugodtan terpesztett tovább a széken tejet szürcsölgetve, egészen addig, míg Amber újra felé nem fordult.
- Bahh zárd össze, mindjárt megvakulok! - nyávogta a szemét eltakarva, Castiel pedig gúnyosan elvigyorodott. Na persze, Amber már csak erről híres.
- Egy ideje én is hasonlóképp érzek. - A szőke liba megint nem vágta le, csak fintorogva elfordult, és folytatta a nyávogást.
- Lesz mit mesélnem apunak, ha hazaér! - Aha, tehát itt is a szokásos téma megy, „hagyjál békén, vagy megmondalak apunak!”. Pheh, óvodás szint, milyen meglepő. Olyannyira, hogy Cas majdnem ásított is egyet. 
- Mit vagy úgy oda, biztos vagyok benne, hogy már rengeteg ilyet láttál.
- Mire próbálsz kilyukadni, bátyó? - Castiel inkább nem részletezte, kit szoktak itt lyukasztgatni, különben sem akart rögtönzött felvilágosítást tartani, ugyanis biztos volt benne, hogy akármilyen konkrétan a szőke képébe vághatná, az egy betűt sem fogna fel belőle. Úgyhogy a könnyebb utat választotta.
- Ó, semmire. Bocsi, nem vettem figyelembe, hogy még szőke is vagy.
- Mintha te nem az lennél, iratharcos!
- Igazad van, én is egy seggfej vagyok. - Na erre már nem lehetett mit mondani. Amber egy darabig értetlen képpel bámult a srácra, aztán végül csak elfordult felőle, és folytatta a méreggyártást. Castiel pedig a legnagyobb lelki nyugalommal felállt, és visszaballagott Nat szobájába. Elégedett volt magával. Kétségtelen, hogy még ennél az üresfejű Barbie-nál és elérte a megfelelő hatást, akkor a többieknél már gyerekjáték lesz. Castiel előre röhögött a helyzeten: egy lázadó Nat, akivel nem tudnak mit kezdeni. Te akartad, szöszi!
Nataniel eközben sikeresen elcseszte Cas zuhanyzóját, úgyhogy most éppen vízvezetékszerelőt játszott. Ezt egyedül a víz nem akarta tudomásul venni, úgyhogy továbbra is gőzerővel spriccelt ki a zuhanyzóból, hiába csapkodta vöröskénk a legkülönbözőbb szerszámokkal (igen, nála pontosan ezt jelentette a szerelés).  Végül mikor már a teljes fürdőt meghódította az ár, és készült a nappali területét is elfoglalni, Nataniel feladta a hiábavaló vesződést, és hívott egy igazi vízvezetékszerelőt. Abban az egy órában pedig, amíg az a drága jó ember ki méltóztatott érni, szorgalmasan vizet lapátolt. Már kész hajótöröttnek érezte magát, és pontosan ezt a látványt is nyújtotta, mikor csurom vizes ruhában ajtót nyitott a szerelőnek. Az persze nem bírta ki, hogy ne röhögje betegre magát, Nataniel pedig erősen elgondolkodott rajta, hogy mért is nem ezen a fazonon vezeti le az indulatait. Aztán rájött, hogy ez nem jó ötlet, mert ugyanennek a fazonnak kell majd fizetnie… nem is keveset. 
A művelet végén Castiel pénztárcája jóval könnyebb lett, és Nat biztosra vette, hogy ezt az információt nem fogja megosztani vele. Maaajd megoldja valahogy, síszerkóban kirabol egy öreg nénit az utcán, hiszen Casnek eleve csak olyan cuccai vannak, amikkel ezer százalékig el tud veszni a sötétben, az meg pont kapóra jön. Ez persze hülyeség volt, mert Nat előbb hajtott volna végre harakirit egy savval teli üst fölött, mint hogy bárkit is kiraboljon, vagy esetleg csak megpróbálja. 
Egyedül abban bízhatott, hogy hamarosan bejáratja Castiel agyát legalább annyira, hogy végre normális gondolatok is az eszébe jussanak, például a megfelelő szó, amivel világgá űzheti azt a kotnyeles kutyát. Démon ugyanis már legalább fél órája kitartóan nyüszögött az ablak alatt, és Nataniel valahol a 29. percben realizálta, hogy valószínűleg éhes. Utána rögtön azt is leszögezte magának, hogy nem mehet ki hozzá, mert akkor ő lesz a kaja. Na meg eleve azt se tudta, hol tartja Cas a kutyaeledelt, vagy, hogy egyáltalán tart-e itthon olyat… és nem csülökkel meg macskákkal eteti ezt a dögöt, hogy ilyen terminátor lett belőle. Nat a macska gondolatára elszomorodott. Szegény kiscicák… ma nem is ment be hozzájuk a menhelyre! Oké, holnap tutira ráveszi Castielt, hogy menjen el a helyében. Arról még fogalma sem volt, miképp fogja ezt kivitelezni egy olyan macskagyűlölő embernél, mint amilyen Castiel, de holnapig még rengeteg ideje volt kitalálni a megfelelő zsarolást. De most a blökis ügyet kellett megoldania. Áhh… inkább csak kidobott egy adag parizert az ablakon.
Castiel eközben a vacsorához készülődött, mivel Nat szülei hazaértek a munkából, és a meleg kaját is megrendelték. Hát Nat élete sem volt az a tipikus családi, az már biztos. Cas erre az alkalomra azért egy vékony inget is magára erőltetett, nehogy szörnyethaljon bármelyik sznob szülő, amiért ő alsógatyában ül le az asztalhoz. Otthon egyébként mindig így szokta, mert miért is ne? Sokkal kényelmesebb, és ott különben sem kell viselkednie. Az inget persze szétgombolva hagyta, így kivillant Nat hófehér felsőteste. Eddig ezt nem nézte meg jobban, de most megállapította, hogy pont olyan, amilyen egy otthonülős strébernek szokott. Nem túl kidolgozott, a legkisebb napsugár sem fogta be, mégsem nyeszlett vagy csúnya, inkább olyan határeset. Csak egy kis erőfeszítésbe kerülne neki, hogy ugyanolyan jól nézzen ki, mint Castiel. Ezen a szőke el is vigyorodott. Na persze, álmodj királylány!
Miután ilyen szépen kiöltözött az alkalomra, el is indult a konyhába. Útközben sikeresen beleütközött a szobájából kirontó Amberbe, aki levágott egy fél perces hisztit arról, hogy ne zaklassa már állandóan, meg hogy egyébként is látáskárosodást kap az öltözködésétől. Castiel ezen röhögött egy jót, aztán otthagyta a szőkét, hadd pattogjon magában. Épp az utolsó lépcsőfokot tette meg a földszintig, mikor az előszoba ajtaja kinyílt, és belépett rajta Nataniel apja. Hát ő le sem tagadhatta volna, hogy a könyvmoly szülője, ugyanis majdnem minden külső tulajdonságuk egyezett: rövid, szőke hajú, aranyszemű férfi volt komoly arccal, finom vonásokkal és otthonra is olyan öltözettel, mintha tárgyalásra igyekezne, és nem egy családi vacsorára. Bőrszín alapján meg a sápadtsági verseny világbajnoka lehetett volna, és ez a sárga szemeihez pont passzolt. Akár vámpírnak is elmehetett volna, például annak a homár vámpírpapának a csillámvámpíros filmből! Igen, az nagyon illett hozzá.
Castiel egykedvűen végigmérte, és megállapította, hogy ez az ő apjának (meglepő módon) teljes ellentéte.  Aztán Nataniel anyja következett: ő már jóval törékenyebb, világosbarna hajú nő volt tengerkék szemekkel és egyszerű ruhákkal. Messze nem volt olyan merev és kötött, mint az apa, ráadásul az arca is jóságot és vidámságot sugárzott Castielre, mikor felé fordult.
- Gyere kicsim, a vacsora már tálalva van - intett a fiú felé, Cas pedig némán elindult a két felnőtt után. Egy pillanatra egészen furcsán érezte magát, pláne, mikor leült az asztalhoz Nataniel családjával, de végül inkább elhessegette az érzést, és valami sokkal fontosabbra kezdett el koncentrálni: A BOSSZÚRA!
Hmhm, milyen kis harmonikus család, senki sem tette szóvá, hogy nem öltönyben jött le kajálni, sőt, még mosolyogtak is rá (kivéve Ambert, de az nem is nagy baj, így legalább mindenkinek megmaradt az étvágya). Jobban megnézve őket nem is olyanok, mint egy család, hanem mint egy babaház! Két porcelánbaba meg egy üresfejű Barbie, Ő maga meg Kennek is elmehetne, de maximum egy másik lélekkel. Ezzel viszont az lesz, aki játszani fog velük. Elgondolkodva nézett fel a vele szemben ülő Nataniel idősebb kiadására, és eldöntötte, hogy vele kezdi.
- Apu, ma vettük át a puhatestűeket, és szerettem volna kikérni a véleményed: te puhatestűként a nyálkás vagy a petés szaporodást részesítenéd előnyben? - Nataniel apja ebben a pillanatban majdnem szabályosan az asztalra prüszkölte a levesét, de ez olyannyira bántotta volna a méltóságát, hogy inkább a sima fulladásos halált választotta. Nataniel anyja csak öt perc hátcsapkodás után tudta valamennyire rendbeszedni, de nyugodtan csapkodhatta volna a fiacskája hátát is, ugyanis Castiel is közel volt hozzá, hogy megfulladjon a röhögéstől.  Ez könnyebb volt, mint gondolta!
- Fiam… az ilyen kérdéseid hanyagold az asztalnál! - válaszolt az apa kissé szakadozva, pedig a nagyja még csak most következett…
- Igenis apuci! - pillogott Cas a férfire ártatlanul, az pedig meg sem próbálta leplezni, hogy totál hülyének nézi. Na ja, tehát Nataniel tőle örökölte ezt a szokását.
- Nataniel mostanában tök furi, például délután is egy szál bokszerbe jött le a konyhába! - kezdte Amber a panaszkodást, de nem zsebelt be mást, csak pár hitetlen pillantást.
- Kislányom, ezt nem a tévében láttad véletlenül? - igazgatta az apa a tányérja szélén virító szalvétát, és látszott rajta, hogy a választól függetlenül nem fog hinni a lányának.
- Nem, nem ott láttam! - puffogott a szőke, de olyan ügyetlenül próbálta bemártani a bátyját, hogy Castiel most az egyszer megsajnálta és úgy döntött, segít neki.
- Igazából most is az van rajtam. - Egy pillanatra minden kanál megállt a levegőben, és elképedt szempárok meredtek rá. Majd Amber nyugtázta, hogy „háh tényleg, ugye megmondtam!”. Cas szerényen mosolygott, örült neki, hogy ekkora érdeklődés övezi az alsóját.
- Nos, Natanielnek elég sok dolga van, szóval nem meglepő, ha néha el akarja engedni magát - sietett a segítségére az anya, aztán kérdően nézett a fiára. - Igaz, kicsim?
- Igen anyuci, rengeteg kézimunkám van, de néha muszáj elengednem magam! - kapott a homlokához Cas drámaian, de közben végig Amberre bámult, és komiszul vigyorgott.
- Tessék, ezt sem veszitek észre? - sipítozott tovább a csaj, az apja pedig megadóan felsóhajtott.
- Mit kéne észrevennünk?
- Hogy piszkál! Mióta hazajött a buliból folyton ezt csinálja! Egyáltalán mért nem engedtétek, hogy egyedül menjek? Elegem van, hogy folyton itthon dekkolok miatta!
- Néztél már tükörbe? Ezzel az arccal én is otthon maradnék - csóválta a fejét Cas lemondóan, és valahol itt lépett át egy bizonyos határt.
- Inkább nem részletezem, mekkora görény vagy - nézett rá Amber gyűlölködve, és ha a tekintetével ölni tudott volna, akkor is csak a Cas háta mögött álló fikuszt nyírja ki.
- Ne is, a végén még gondolkodnod kellene, és az csak ront a helyzeten!
- Nataniel! - szólalt meg az előtte ülő jóval erélyesebb és kissé felemelt hangon. Hiába nem az ő nevét mondták, Castiel a hangerő miatt automatikusan az apa felé fordult, és kérdően meredt rá. - Ha nem tudsz normálisan viselkedni, menj vissza a szobádba! - Hoppá, a csillámpapa bekeményített. Ez nem egy ajánlat volt, hanem felszólítás. 
Castiel egy darabig csak farkasszemet nézett a férfival, igazából egyáltalán nem akart engedelmeskedni neki, hiszen végtére is nem az ő apja volt, és abban is kételkedett, hogy ártani tudna neki. De végül mégis felállt, és elindult kifelé a konyhából. Útközben még panorámából végignézhette Amber gúnyos vigyorgását, így már másodszorra is megutálta Nataniel életét. De arra is rájött, hogy nem haragudhat rá, amiért elfeledkezett a szüleiről, hiszen valljuk be, ő maga is emlékezhetett volna, hogy mit kap Nataniel, ha a szülei előtt piszkálja Ambert. Hiszen velük együtt nőtt fel, még segített is annak a kis libának, mikor fél napot átsírt az egyik babája miatt, így a válasz végig az orra előtt volt. Nattal egyszerűen csak nem érdekelték egymást, egyedül akkor, ha verekedni kellett. 
Castiel visszaért a szobába, és fáradtan sóhajtva ledőlt az ágyra. Sok volt neki ez a nap, Nataniel bőrében lenni nehezebb, mint ahogy ő azt valaha is gondolta. És akkor még házit is kellene írnia… na nem! Inkább előásta a párnái közül Nat kéken villogó mobilját, és megnézte az SMS-eket. Saját magától jött egy, tehát Nataniel üzente neki, hogy végül megkérdezte Lisandert, tud-e valamit a szombat estéről. Sajna a fehér nem követte kettőjüket azután, hogy elváltak a csoporttól, tehát fogalma sem volt róla, mibe keveredhettek. Castiel ledobta maga mellé a telót, és lehunyta a szemeit. Tehát még most sem tudják, hogyan cseréltek lelket, viszont azt sem, hogy mikor változnak vissza. És akárhogy is nézte, ez volt a nagyobb baj.  

2015/08/03

2. fejezet - Bajos hétköznapok

Cas és Nat készek rá, hogy átvegyék egymás szerepét, nemcsak otthon, hanem a suliban is. Vagy mégsem? Bírja-e Castiel a stréber életet, Nataniel pedig a lázadót? És a barátaik bírják-e majd idegekkel, hogy az általuk ismert haver teljesen megváltozott? A fejezetből kiderül :D 
Kicsit át lett írva az előző verzióhoz képest, de a biztonság kedvéért továbbra is itt vannak a magyarázatok, mikor kiről van szó:

Ha Natanielről beszélek: ugyanúgy Natanielnek hívom annak ellenére, hogy Castiel testébe került, viszont a haját vörösnek a szemét pedig szürkének írom. Egyedül a külső személyek, pl. Lisander hívják őt Castielnek és hasonlítják össze az igazi Castiellel (pl: Démon és az állatorvosos résznél). 
Ha Castielről beszélek: őt is Castielnek hívom, hiába került Nat testébe, a haját viszont szőkének, a szemét pedig aranynak írom. Csak külső személyek, pl. Melody hívják őt Natanielnek és hasonlítják össze az igazi Nattal (pl: az ájulós jelenetnél). 
Ha ők simán csak kettesben vannak, akkor nem veszik figyelembe a testcserét, és az igazi nevükön hívják egymást.

Röviden ennyi, remélem, senki nem keveredik bele :) Jó olvasást!

✖ ✖ ✖

Castiel és Nataniel szótlanul sétáltak egymás mellett az úton. Ez olyan ritka jelenségnek számított, hogy még az előttük elhaladó felnőttek is elképedve néztek őket. Nem is csoda, hiszen két ilyen ellentétes külsejű srác jobb esetben egymás torkának ugrana, nem kísérgetné a másikat a suliba. Ez valóban így szokott lenni, de most a körülmények áldozatainak számítottak, ráadásul mindketten hulla fáradtak voltak. Nataniel egész éjszaka nem bírt aludni Démontól és magától, de a hangsúly inkább Démonon volt. Az a dög ugyanis valami módon kiszagolta, hogy ő valójában nem Castiel, ezért vadászni kezdett rá. Nat még az ablakot sem merte nyitva hagyni, úgy félt tőle, hogy a kutya beugrik rajta, és lecsap rá álmában (tegyük hozzá, szegény belga juhász a nappaliba is háromszor be lett zárva, tehát fizikai képtelenségnek számított, hogy az ablakon keresztül törjön a vörösre). Magától pedig leginkább azért nem tudott aludni, mert a nagy bezártságban iszonyú melege lett, de nem akart levetkőzni, mert egy: a saját testében sem volt szokása, kettő: ez semmilyen tekintetben sem az ő teste volt. Úgyhogy inkább órákig szenvedett.
Castiel esete már kicsit más volt, bár ő is egy beazonosíthatatlan állatfaj miatt virrasztott, csak azt Ambernek hívják. Az a szőke liba képes volt hajnali egyig visítani a telefonba, utána meg olyan horkolásba kezdett, hogy azt egy gőzmozdony is megirigyelte volna. Cas abban a pillanatban utálta meg először (és nem utoljára) Nat életét. Aztán ott volt még az a tény is, hogy mióta a stréber testébe került, a nap minden percében macskaszagúnak érezte magát. Pedig egy macska sem volt a közelben, arról nem is beszélve, hogy a srác szülei állítólag allergiásak rá. Ezek szerint a tulajdon fiúkra is azok lehetnek. Cas ezen jópárszor felröhögött az éjszaka, és megállapította, hogy kivételesen egyetért a szülőkkel. Az már kevésbé volt vicces, mikor harmadszorra is kényszeresen elment zuhanyozni, mert annyira gyűlöli a macskákat, hogy nem akart megbékélni a szagukkal. Tehát az ő estéje is remekül telt.
Összegezve tehát, a reggeli fittség mindkét srácból hiányzott, így most az se nagyon tűnt fel volna nekik, ha valaki tőlük két centire a szemükbe vakuzott volna. Na jó, ez már feltűnt nekik, Rosalya ugyanis nem nagyon zavartatta magát. Először Nataniel pislogott fel álmosan, aztán mikor tudatosult benne a helyzet, nem annyira diszkréten oldalba vágta a mellette baktató szöszit, aki erre gyilkos szemeket meresztett rá.
- Te Castiel… nekünk nagyon nem kéne együtt mennünk a suliba - mondta ki pár másodperces töprengés után a gondolatait, Castiel meg csak unottan megforgatta a szemeit.
- Remek, akkor mindjárt arrébb is löklek és bevonulok egyedül, sőt, még egy DÖK elnöki figyelmeztetést is adok a késésedért - morogta gúnyosan, és Nat ebből rögtön rájött, hogy igaza van. Az ő testében Castiel akkor sem tehetne semmit, ha egyébként nagyon is akarna. A megegyezésük is így szólt (bár ez Castielt a legkisebb mértékben sem kötelezte semmire).
 - Jó, értem - sóhajtott Nat megadóan, majd kissé lemaradt a másiktól, aztán durván elment mellette, és arrébb lökte. A jelenet túlzottan is színpadiasra sikerült, ennek ellenére az univerzum rendje helyreállt, és már egy lány sem figyelte őket furcsálló tekintettel. Nat kifújta magát, Cast meg továbbra sem érdekelte a dolog, de ez így volt rendjén. A suli folyosóján aztán ismét beérték egymást, mikor Nat tévedésből majdnem benyitott a DÖK elnöki terembe, Cas pedig még épp időben fogta vissza (elég durva látványnak számított ugyanis, ahogy ő maga besétál a stréberek főhadiszállására). A vörös nem is igazán értette a dolgot, így első reakcióként ellökte magától a másikat, és nem kellett sok, hogy összeugorjanak, de egy női hang mindkettőjüket leállította.
- Ti sosem bírjátok ki verekedés nélkül, igaz? - Lynn barátságosan mosolygott fel a két srácra, azok ketten pedig rögtön észbe is kaptak. Nem hiába, a verekedés volt az egyetlen tevékenység, amiből senki sem feltételezte volna, hogy ők ketten testet cseréltek.
- Szia, Lynn! - motyogta Nat oldalra kapva a fejét, Cas meg csak biccentett a lány felé. Lynn ezt még annyira nem is furcsállta, bár tény, hogy sokkal inkább a szőkére volt jellemző a visszahúzódó köszönés, és nem a vörösre.
- Sziasztok! Látom, mindkettőtöknek sikerült kipihenni a szombati bulit. Tényleg, Nat, ugye nem buktál le? - fordult Castiel felé, aki csak értetlenül meredt rá, Nataniel viszont helyette is elhűlt, és halálsápadtan pillantott fel a szőkére. Az már majdnem meg is sajnálta, de csak majdnem…
- Ja, naná. Illetve persze, természetesen… - váltott át Nat beszédstílusára kelletlenül, de kivételesen most az említett sem hagyta magát. Mindenképpen tudni akarta, miért fenyegette őt a lebukás veszélye.
- Hé, figyelj csak ide! - fordította maga felé lányt. - Az a helyzet, hogy a buliban elég sokat ittam, így a szombat este tökre kiesett… mi is történt akkor? - kérdezte elég gyér Castieles stílusban, de még Lynn szerint is extrán gyér lehetett, mivel csak óriási szemekkel bámult fel a vörösre.
- Castiel, te egy kortyot sem ittál azután, hogy Amber megpróbálta eltalálni a kedvenc koktélod. - A háttérben „Nataniel” erre hangosan felkuncogott, Lynn pedig furcsállva vizslatta végig. - Ne örülj, Nat, te viszont helyette is bevedeltél mindent… - Erre Castiel még jobban röhögni kezdett, Nat pedig halálra válva pislogott maga elé. Lynn meg persze nem tudta mire vélni a dolgot.
- Koktélt? - horkant fel végül a vörös hajú. - Hogy ihattunk egy iskolai rendezvényen alkoholt?
Ez Castiel szájából legalább úgy hatott, mintha pónikról és Barbiebabákról kezdett volna áradozni, vagy mintha épp most vallotta volna be, hogy imád shoppingolni. Erre már Cas is abbahagyta a vihogást, és elképedten nézett a másikra. Így elfeledkezett volna magáról, pont ő?
- Nem éppen, Cas, ez már nem a suliban volt… de jól érzed magad? - kérdezte Lynn aggódva, és itt már Nat is észbe kapott. Nem csak, hogy nem jól játszotta Castiel szerepét, hanem egy az egyben önmaga volt, és ezen sürgősen változtatni kellett.
- Chh, persze, kislány - szegte oldalra a fejét, majd parancsolón Castielre meredt. Nyilvánvalóan nem faggathatta tovább Lynnt, ahhoz a saját testére lett volna szüksége. A szőke unottan az ég felé pillantott.
- Tehát mi történt a buli után?
- Semmi különös. Néhányan beugrottunk a városba, te és Castiel is jöttetek, aztán ti ketten valahogy elkeveredtetek a csapattól, aztán… - Becsöngettek. De olyan hangosan, hogy a két srác semmit sem értett a mondat végéből. Lynn viszont nagy valószínűséggel elmondta, mivel a következő percben már sietve kikerülte őket.  - Bocs, srácok, de most mennem kell, majd még beszélünk, oké? - És már el is tűnt a folyosó végén. Nataniel halálra válva fordult a másik felé.
- Ezt nem hiszem el!
- Én sem, hogy képes voltál ilyen köcsögös dumát levágni a helyemben - fintorgott Castiel, de Nat nem igazán figyelt rá.
- Nem lehet, hogy leittam magam! Képtelenség! De ha így is van, neked attól még emlékezned kéne a történtekre! - Cas csak vállat volt. Ő bizony nem emlékezett semmire, hiába pattogott a DÖK elnök. És erről hirtelen eszébe jutott, milyen pozícióba is került ő Nataniel testével…
- Aha, szóval becsöngetés után még a folyosón császkálsz - vágott a vörös szavába, aki erre értetlen képre váltott.
- Parancsolsz?
- Igen, parancsolom. Tűnés az osztályodba, különben elég vadul fogod ma indítani a reggelt - vigyorgott fenyegetően az előtte lévőre, és ez meg is tette a hatását. Nat sértetten felhorkant és hátraarcot vágott, de nem firtatta tovább a dolgot.
A nap ezután elég nyugisan telt, már ha mondhatunk nyugisnak hat óra tömény szenvedést, a srácoknak ugyanis ez jutott ki a másik testében. Jó, Castiel még csak-csak elvolt valahogy, neki egész nap csak dögunalmas DÖK-ös megbeszéléseket kellett túlélnie, meg óvodásoknak való példákat megoldania a táblánál, de azokból minimum kétszázat. Ugyanis mindig, mikor Nat egyik osztálytársa nem tudta a feladatot a tanár őt hívta ki, hogy oldja meg helyette (Nat hajnalban a biztonság kedvéért a megoldáskulcsot rakta be neki tankönyv helyett, így csak kimásolnia kellett a helyes válaszokat). Így gyakorlatilag egész órán csak ő dolgozott, ami a sárga földig ásta le az egóját, ugyanis ő Castielként soha, ismétlem, soha nem figyelt az órákon. Na jó, ünnepekkor egyszer-kétszer megejtette karácsonyi ajándékként, de azt is csak azért, mert nem tanultak, hanem hülyeségekről szövegeltek. Tehát Cas napja extrán nem volt mozgalmas, de neki ez a tény is felért egy kínpaddal. Tesiórán ráadásul öt perc alatt lefáradt, amin ugyan nem csodálkozott, de veszettül zavarta, és erős kényszere támadt rá, hogy köcsög legyen, és olyan izomlázat beszerezzen Natnak, hogy a szőke még azután is biztosan érezze, hogy ők ketten visszakapták a testüket. De végül nem tette. Ez ma nem a lázadás napja volt, mert a stréberség agyilag lefárasztotta.
Hát Nataniel ennek épp az ellenkezője volt. Szintén megette a szürke unalom, de őt azért, mert nem csinálhatott semmit egész nap, Castiel ugyanis a lelkére kötötte, hogy idézem: „egy rohadt szót ne merj leírni az órából, ha kihívnak a táblához, csinálj úgy, mintha nem hallanád, a füles mindig legyen a füledben, és ha egy tanár melléd ér, hallgasd maxon, különben bajok lesznek!”. Oké, Castiel kicsit jobban részletezte azokat a bajokat, és mivel Natnak nem hiányzott, hogy az a vandál végigmenjen a fél iskolán az ő képében, inkább engedelmeskedett, és csak számolta a legyeket a falon. Meg az ablakon. Meg Amber táskáján, ugyanis Castiel vele egy osztályba jár. Megállapította, hogy a húga ugyanazt csinálja, amit otthon is szokott: sminkel, sminkel, bambán bámul, vihog, sminkel… néha sóhajtva meg is csóválta a fejét, és elgondolkodott rajta, hogy a fenébe lehet ő ennek az emberszabásúnak jócskán nem nevezhető lénynek a bátyja. Ráadásul az is megért egy misét, mikor egy tanár felszólította azt a szőke libát. Nat minden egyes alkalommal asztalt fejelt kínjában… zenét inkább nem is hallgatott Castiel mp4-éről, ugyanis egyszer kapcsolta be, akkor is majdnem sírva szaladt ki a teremből. Oké, most már extrán biztos volt, hogy Cas meg az ő zenei ízlése ég és föld, de szó szerint. Ilyen hörgős rockot ugyanis halálbiztos, hogy csak a pokolban nyomatnak a kínozni vágyó démonok…
A szünetek sem voltak semmik. Pláne, hogy ilyenkor nem is találkozhattak (mert enyhén furcsán jött volna ki), maximum egy pillantással fenyegethették meg a másikat, hogy azért tudd a helyed, pajtikám… ilyenkor többnyire mindig társaságban mentek valahová, Nathoz odaszegődött Lisander, aminek láttán Castiel kapott majdnem szívbajt, rá meg Melody tapadt oda, amitől Natot kerülgette a pánikroham. Egyikük sem tudta, hogy felesleges aggódniuk, mivel mindketten totál leégették már magukat.
Castiel és Melody találkozása a következőképpen zajlott: Castiel Nataniel padjában ült, és éppen erősen koncentrált, hogy ne nyálazzon a padra unalmában, vagy ne csapja le a fejét és aludja át a nap hátralévő részét. Melody épp egy ilyen ominózus pillanat közben zavarta meg egy köszönéssel.
- Szia! - Castiel felnézett rá, és eltartott egy ideig, mire beazonosította, hogy ez egy lány, ráadásul olyan, akit neki elvileg ismernie kéne.
- … csá?
- Öhh - Melody ehhez a köszönési formához nemigen volt hozzászokva, többnyire fiúktól hallotta és fiúknak szólt, de Nat még annak a kevés srácnak sem így köszönt, akikkel jóban volt, tehát ez extra durvának számított tőle. - Múlthéten a DÖK teremben felejtettél pár papírt, tessék - varázsolta le a szőke elé az Eiffel-torony papírmását, amit Cas először tátott szájjal nézett, majd szimplán fogta magát, és a táskájába söpörte az egészet. Melody nagy szemekkel bámult rá, és szóhoz jutni sem bírt. Nataniel nem úgy vigyáz a papírmunkára, mintha az élete függne tőle, és nem csillan fel a szeme attól, hogy egy egész délutánig tartó gülizés vár rá? Naaggyon furcsa. 
- Hát köszi, M… Maria? - Lánykánk feje: o.o - Marzella? - O.O - Marcipán? - O____O
Cas ezt a hatást már nem akarta tovább fokozni, mert félő volt, hogy a következőtől szegény csaj szeme a padlóra katapultálja magát.
- Ahh bocs, elég másnapos vagyok még, szal mi is a neved?
Melody ebben a pillanatban ájult el. Nataniel, az ő drága Nataniele nem emlékszik a nevére! HOGY NEM EMLÉKSZIK AZ Ő NEVÉRE?!! Ó atyám, nincs Isten, nincs igazság, nincs többé élet a Földön!
Castiel persze ebből a drámából semmit sem fogott fel, csak azt realizálta, hogy bizony kénytelen lesz felpofozni ezt a csajszit a földről, különben még kiderül, hogy… izé… hogy ő nem Nataniel, aztán akkor mehet a diliházba. Tehát belerúgott párat a földön fetrengőbe, hogy észhez térjen, aztán a vállára támasztotta, és elindult vele a gyengélkedőre - itt találkozott Nataniellel, aki a látványtól közel volt a szélütéshez, de nem szabadott mutatnia, különben ő is vihette volna Lisandert az ideggyogyóba. Pláne a mai reggel után…
Hát Nataniel sem a legjobban indította a Lisanderrel való kapcsolatát: épp az udvaron dekkolt egy padon, ahogy Castiel is szokott, és a fejfájásával küzdött, amit a vörös hard rockos számainak köszönhetett. De mivel hajnalban nem volt lehetősége, hogy a saját Selena Gomezes és Miley Cyrusos számait is feltöltse rá, kénytelen volt ezeket hallgatni (megjegyzem, mindenképp ezeket kellett volna, mert Cas a lelket is kiverte volna belőle, ha olyan szarokkal szemeteli tele az Ő zenelejátszóját). Tehát épp nagy nyugodtan kínozta magát, mikor valaki leült mellé, de nem ám tíz centi távolságba, hanem közvetlen mellé - testi közelségbe!! -, amitől ő úgy ugrott arrébb, mintha egy sugárfertőzött jött volna oda. Ez mindeddig oké is lett volna abban az esetben, ha nem a pad szélén ül, így viszont az udvar porába seggelt, Lisander pedig elképedve nézett le rá, és mondott valamit. Hogy mit, arról Natnak fogalma sem volt, mivel épp akkor imitált fulladásos halált az egyik fazon a fülében. Gyorsan kitépte a füleseket, és megpróbált a lehető legflegmábban visszakérdezni, ami a legerősebb igyekezete ellenére is csak így hangzott:
- Mit vakerolsz, haver?! - Ezután hatásszünet következett, de nem csak Lisandernél, hanem minden udvaron tartózkodónál, ugyanis Nataniel ezt a zene hangossága miatt ordította. Így most egy emberként meredt mindenki rá, és azon gondolkodtak, hogy ők szívtak-e be, vagy tényleg ilyen oltári gáz dumát hallottak Castieltől?
- … csak azt kérdeztem, hogy mért ugrottál a földre - válaszolt végül a fehérhajú, bár még mindig erősen sokkolva volt az előbbitől.
- Ja, hogy én? Izé, na az úgy volt, hogy tudod, izé… - Lissy egyre aggódóbb fejet vágott, ugyanis Castiel beszédében egyedül akkor szerepelt az „izé” szó, ha Amberék sétáltak el mellette, és éppen jó kedvében volt. - Egy pókot csaptam le! Iiiigen, az a kis szemét már tíz perce ott ólálkodott a helyeden, és be akarta szőni, de én megakadályoztam! - ugrott fel a földről és diadalittas képet szimulált, majd visszaült a padra „barátja” mellé, aki addigra már azt sem tudta zavarában, fiú-e vagy lány.
- Hát ez király, köszi - nyögte ki végül, aztán enyhén megrázta a fejét, és próbálta elhitetni magával, hogy nem ő bolondult meg. - Mindegy, a lényeg, hogy jössz ma próbálni?
- Próbálni? - visszhangozta Nat kissé ijedten, mert most jutott el a tudatáig, hogy a Castielséggel ez is jár: szabályszegős próbálások, amit a saját testében kerül, mint a tüzet, és mindent megadna, hogy véget vessen nekik. Most itt lenne a lehetőség rá, de ha Castiel megtudja… neeem, az ártatlansága nem ér ennyit! - Khömm figyi, ma nem lehet, mert a szüleimnek segítek. - Ez a pont volt az, ahol Lisander álla a bokájáig esett, és őszintén nem tudta, sírjon-e vagy nevessen ezen a „poénon”.
- Castiel… a szüleid általános óta nem veled élnek. - Hoppá. Nataniel ebben a pillanatban szeretett volna köddé válni, vagy napfénnyé, vagy esővé, esetleg a suli egyik összehányt ablakává, hogy ne kelljen szembesülnie vele, mekkorát bukott most.
- Peh… persze. Azt mondtam, a szüleimnek? Úgy értettem, hogy a kutyámnak! - Mélyen remélte, hogy ezt egy fal mögött elhaladó szülő sem hallja. - Igen, ugyanis Démon bezabált valamit a szomszéd kertjéből, így most állatorvoshoz kell vinnem. Rémes, mennyi gond van a háziállatokkal, nem? - vakargatta a tarkóját zavartan, Lisander pedig gyanakodva méregette. Castielre extrán nem vallott ez a viselkedés, ugyanis Démon a családot jelentette számára, ergo ha a belga juhásznak baja lenne Cas abban a szent pillanatban rohanna vele az ügyeletre, az iskolának meg a közelébe se jönne. De Lis inkább már nem mondott semmit.
- Értem, akkor jobbulást neki. Viszont múltkor a próbateremben felejtettem a jegyzetfüzetem, elmegyünk érte? - Nataniel (vagyis most Castiel) arca felderült, mert Lis jegyzetfüzete volt az egyetlen dolog, amiről biztos infókat tudott.
- Már megint elhánytad? Röhögnék, ha egyszer véletlen nálad lenne - vigyorgott a fehér felé, aki halványan visszamosolygott rá, és kicsit megnyugodott. Ez már jobban hasonlított az ő haverjára.
- Te csak ne dumálj Mr. Nagyész, ha a mobilod nem lenne, táskát sem hoznál a suliba! - Ezt Nataniel is cáfolhatatlan ténynek tartotta, úgyhogy inkább csak vállat volt, és elindult a lépcsőház felé. A suli folyosóján aztán szembejött vele saját maga, azaz Castiel Melodyval a vállán, és innentől minden jókedve elszállt a nagy üres éterbe. Végül nem szólt semmit, csak vetett Castiel felé egy „te meg mi a jó francot csináltál?!” pillantást, amit Castiel egy  „meg ne merj szólalni, mert négy öklöst kapsz egyszerre!” tekintettel viszonzott, tehát tulajdonképpen ugyanúgy reagáltak egymásra, ahogyan alapjáraton is szoktak. Csak a szöszi stréber most csúnyábban nézett.
- Ez elég érdekes volt - szólalt meg Lis, mikor elhagyták Caséket. - Natanielt papírok nélkül látni, ráadásul nővel… pff! - Normális szituációban Castiel erre gúnyosan felröhög, és mond valami ennél is megalázóbbat a DÖK elnökre, Nat viszont csak kényszeredetten elvigyorodott, és nevetgélni kezdett.
- Na ja, tiszta gáz a srác, heheheh! - Fejben persze már Lisandert csapkodta egy szívlapáttal. Mi az, hogy „ráadásul nővel”?!! Ne már, hogy Castiel melegnek is nézi!
Tehát így telt a napjuk, igazából egyikük sem tartotta be az egyezséget, csak a tanórákon, de az épp elég volt ahhoz, hogy ne törjön ki a káosz az egész iskolában. Castiel Melody leszállítása után visszament az osztályterembe, és tovább gyakorolta az élőhalott szerepét, majd a nap végén nagy vidáman elindult az iskolából, már majdhogynem konfettit is szórt maga után, mikor egy barnahajú srác megállította.
- Nataniel, már mindenhol kerestelek, a DÖK gyűlés öt perce elkezdődött, mindenki rád vár! - Aztán se szó, se beszéd, bevonszolta a DÖK-ös terembe (amit Cas akkor látott életében először), aztán lenyomta az egyik székre, és elkezdett dumálni valami marsi nyelven. Castiel a negyedét sem értette, egyedül azt fogta fel, hogy nem róla van szó. Szerencsére most annak ellenére, hogy ő volt a DÖK elnök, nem neki kellett tartani a gyűlést, így megúszta egy kétórás egyhelyben üléssel meg pár bólintással. Már éppen azon elmélkedett, milyen változatos módokon fogja tökönszúrni magát, ha ennek nem lesz vége tíz perc múlva, mikor kicsöngettek a nyolcadik óráról, a többi könyvmoly pedig felállt, és távozott a teremből. Castiel reflexből követte őket, valójában már annyira lefárasztotta Nataniel enyhén másnapos agyát, hogy azt sem tudta, fenn van-e még, vagy már régen elaludt.
- Na? - ugrott elé saját maga, aki valamilyen beazonosíthatatlan okból még délután háromkor is az iskolában tartózkodott. Castiel, miután leesett neki, hogy Nataniel ugrándozik előtte, egyszerűen elkapta a vörös pólóját, és odahúzta maga elé.
- Te rohadt kis köcsög, mért is felejtettél el szólni nekem erről? - mordult az előtte állóra, aki először kicsit megszeppent (ez Castiel fejével elég érdekesen hatott), majd egyszerűen eltolta magától a fiút.
- Ezer bocs, de annyira el voltam foglalva a lélekcserénk tényével, hogy valamiért teljesen kiment a fejemből! - válaszolta szemrehányóan, és Cas szívesen kötekedett volna még tovább, ha lett volna ereje hozzá.
- Hát legközelebb ne felejtsd el! - vetette még oda a másiknak, aztán kissé meggyötört képpel elindult, Nat pedig követte.
- Nem fogom. De milyen volt a gyűlés?
- Szörnyű. Nem is, rettenetes, kibírhatatlan, dögunalmas és… - lett volna még pár jelző, de Nataniel inkább félbeszakította.
- Ennyi elég lesz, köszi. Mit mondott az igazgatónő?
- Nem mondod, hogy az a banya is ott volt? - pislogott rá Castiel őszinte csodálkozással, Nat pedig levágott egy facepalmot. Igen, Castielnek teljesen megérte ott lennie. Inkább nem is csesztette tovább a szőkét, mert felismerte, hogy teljesen felesleges, ma már úgyse fog semmi használhatót mondani. Így inkább csöndben megtették a hazavezető út egy részét, aztán mikor egy intéssel elváltak volna, Castiel a saját háza felé indult, és Nataniel is. Aztán hirtelen megtorpantak, és zavartan hátrabámultak egymásra. Ez így nem lesz jó. Most nagyon nem.
Így hát egy keserű sóhajjal visszafordultak, és az ellentétes irányba indultak el. Castiel Natanielhez, Nataniel pedig Castielhez.